„Gyakorlatilag itt nőttem fel a piacon.”
Parádiné Fertig Györgyi több, mint harminc éve töretlen lelkesedéssel vezeti kávézóját a Budai utcai piaccsarnokban. Számára ez nem csupán munka, hanem családi örökség és életforma. A minőségi kávé mellé nála mindig jár egy jó szó is, a vendég pedig valóban vendégnek érezheti magát.
– Hogyan kezdődött ez a több évtizedes szerelem a piaccal? Úgy tudom, már gyermekként is itt töltötte a hétvégéit.
– Pontosan emlékszem a pillanatra. 1980-ban, tízéves koromban egy vasárnap délelőtt jöttünk ki a piacra a szüleimmel. Akkoriban működött itt egy kis tejivó, ott ültünk, kakaóztunk, kávéztunk és néztük a szomszédos éttermet, a Csarnok Ételbárt, ahol alig volt vendég. Édesapám, aki akkoriban a Hullámvendéglőt vezette, azt mondta nekünk: „Lányok, mi ezt kivessük, itt fogunk dolgozni.” Egy-két hónapon belül meg is nyitották az üzletet. Sokan hitetlenkedtek, mondván, az előző, megszokott önkiszolgáló rendszer miatt nem fog működni, de apu hitt az elképzeléseiben: asztalokat tett be, menüt főzött, és a fogyasztótérben megjelentek az emberek.
– Gyermekként is be kellett segíteniük a családi vállalkozásba?
– Természetesen! A nővéremmel minden hétvégén itt voltunk. Kiskocsin toltuk körbe a kávét és a tejszínhabot. Öt forintba került egy kávé, a tejszínt pedig ingyen adtuk hozzá. Gyakorlatilag a piacon nőttünk fel, imádtunk itt lenni. Szerintem mi a vendéglátást tényleg az anyatejjel szívtuk magunkba. Nem is volt kérdés, hová megyek tanulni: 1987-ben végeztem a vendéglátóiban, és természetesen itt, a Csarnok Ételbár étteremben voltam tanuló.
A vendéglátás szeretetét én is átörökítettem a lányaimba. Hétéves koruktól hordtam be magammal őket a kávézóba. Bár a nagyobbik lányom a művészetek felé indult el, mind a ketten kivették a részük a vendéglátásból, hiszen a vénájukban van.
– Mikor jött el a pillanat, hogy saját üzletet nyisson?
– Édesapám szúrta ki a jelenlegi kávézómat. Akkoriban még a Vendéglátó Vállalathoz tartozott. Először a nővérem üzemeltette, majd amikor ő kismama lett, átvettem a bérleti jogot, és berendeztem kávézónak. Huszonegy éves voltam akkor. Édesapám tapasztalata és támogatása nélkül nem sikerült volna, de szerencsére gyorsan felvettem a fordulatot.
– Több, mint harminc év egyetlen helyen… Mi a titka annak, hogy egy üzlet ennyi ideig sikeres maradjon?
– A minőség, a kedvesség és a figyelem. Mindig ügyelek rá, hogy a kávé és a tejszínhab minősége ugyanolyan jó legyen, mint harminc éve. Pár éve egy komoly, profi kávégépet és őrlőt is beszereztem, folyamatosan próbálok fejleszteni. De a technika csak egy dolog. A vendégeim nyolcvan százaléka visszajáró, már több generáció felnőtt nálam. Nálunk mindenki kap egy kis „pluszt” a reggeli kávéja mellé: egy kedves szót, egy mosolyt. Olyanok vagyunk, mint egy kis család.
A folyamatos jelenlétben hiszek. Az édesapám soha nem engedte meg, hogy ne nyissunk ki. A vendégnek tudnia kell, hogy mi ott vagyunk. Gyakran megesik, hogy rám írnak: „Mindjárt ott vagyok, főzz egy kávét!” Ez a fajta bizalom a legnagyobb elismerés.
– Ez a szemlélet a munkatársaiban is megvan?
– Szerencsés vagyok, mert nálam mindenki szeret dolgozni. Volt olyan kolléganőm, aki huszonöt évig maradt mellettem. Most is remek csapatunk van. Édesapám mottója mindig az volt: „A vendégnek mindig igaza van, mindent a vendégért.” Mi ebben a szellemben dolgozunk. Törekszünk a gyorsaságra is, mert tudjuk, hogy az emberek türelme véges.
– Sosem fáradt el ebben a feszített tempóban?
– Természetesen a harmincnégy év alatt velem is előfordult, hogy nehezemre esett a korán kelés. De amint bejövök az ületbe, megiszom az első kávét és beszélek pár szót a vendégekkel, minden fáradtság elmúlik. A jó szót nálunk akkor is megkapja mindenki, ha nekem éppen rossz napom van. Hiszen mi vagyunk a vendégekért, és nem fordítva.
Puskás Tünde
