– Kemenczei Mária vagyok, Nyáregyházáról jöttem, mely egy község Pest megyében. – mutatkozik be a kecskeméti piac egyik kedvelt árusa. – Gazdálkodással, vagyis állatokkal foglalkozunk. Elsősorban mangalicával, de mellette rengeteg baromfit is tartunk. Azoknak mindenféle fajtáját: csirke, kacsa, pulyka, liba. A mangalicát nem élve értékesítjük, hanem feldolgozott állapotban, tehát füstölt áru, szalonna és egyéb töltelékáru formájában.
– Az állatok két és fél hektáros területen szabadtartásban, az úgynevezett hagyományos rideg tartásban élnek. Úgy a disznók, mint a csirkék. Maga a mangalica állomány nagysága száz-kétszáz közöttire tehető. Kukoricával, búzával, lucernával tápláljuk őket, attól függően, mikor, mit aratunk. A lakóépülethez vannak csatolva a feldolgozó műhelyek. Férjemmel és egy alkalmazottal közösen látjuk el a gazdaság feladatait, mely körülbelül napi tizennyolc órát jelent hétfőtől vasárnapig. Azaz az állatok gondozását, etetését, itatását, illetve a feldolgozását.
– Kezdetben hízó bikákkal foglalkoztunk, de voltak disznóink is. Férjem egy időben vaddisznókat nevelt vadásztársaságoknak, majd azok elvitték őket vadásztatásra. Mangalica mindig volt a portánkon családi szükséglet céljából. Aztán egyre több kismalacot hagytunk meg anyának azzal a céllal, hogy saját mangalica állományt neveljünk ki. Miért éppen a mangalica? Mert a mangalica húsának más a szerkezete, íze, mint a hízóé. De a legnagyobb lökést az adta nekünk, amikor egyszer egy tábla szalonna kint maradt a garázsban. Vagyis tél végéig, majd egész nyáron a negyven fokban csöpögve lógott. Majd csak a következő télen a sarokban találtuk meg. Mielőtt kiadtam volna a kutyáknak, kíváncsiságból felvágtam. Hihetetlen, de a szalonnának semmi baja nem volt. Az élvezeti értékéből semmit sem veszített. E tény döbbentett rá bennünket, hogy mekkora érték van a kezünkben. Nem szabad elengednünk, érdemes vele hosszútávon foglalkozni. Ennek nyolc éve.
– Az eredeti terv szerint egyébként, mi nem gondolkodtunk füstölt áruban. A terület adott volt ahhoz, hogy az állatok nyugodtan és szabadon élhessenek. Azt terveztük, hogy felneveljük őket, azután eladjuk egy vágóhídnak. Miután megnőttek az első disznók, kiderült, hogy kicsi az állományunk. Heti száz leadott sertés alatt nem vagyunk partnerek; az pedig számunkra megvalósíthatatlan volt. Ezért döntöttünk úgy, ha élő súlyban nem megy a kereskedelem, feldolgozzuk saját tudásunk szerint. Ehhez hozzátartozik, hogy sem a férjem, sem én nem vagyunk élelmiszeripari végzettségűek – én pénzügyi területen dolgoztam harminc évig, a párom szakmája sportlovas-lótenyésztő – de mind a ketten hagyományos parasztcsaládból jöttünk. Férjem világ életében tanyán élt. Ő Szolnok megyei lakosként, önellátó, mindenhez értő emberek között cseperedett fel. Én ugyan nem tanyasi vagyok, de az én korosztályom úgy nőtt fel, hogy nekünk is kellett mindenhez érteni. Idetartozott a befőtt, lekvár, savanyúság elrakása is. Tehát ezekre az alapokra támaszkodva mertünk belefogni új profilunkba, mely akkor nagyon bíztunk benne, majd profitot fog termelni nekünk. Szívesen vettük a termékekkel kapcsolatos észrevételeket, akár fűszerezéssel, akár az állagával kapcsolatosan. Így alakult ki az az íz világ, amivel most is dolgozunk. Például a füstölt kolbászunk is legalább három-négy finomításon ment keresztül. Úgy gondolom, ha már kilencven százalék feletti a tetszési arány, akkor az már egy piacképes áru.
– Szerintem ehhez a szakmához kell egyfajta őrültség, elhivatottság, önfeláldozás és persze a szeretete. Máskülönben magáért csak a haszonért nem lehetne csinálni. Ahhoz ez túl sok lenne. Kisebbik lányom fogalmazta ezt meg úgy – miután felajánlottam, ha marad, a dupláját fizetem annak, amit egy pesti állásért ígértek neki -, hogy: „Nem maradok, mert akkor nem lesz életem”. És valóban egy csomó mindennek ki van téve az, aki állatokkal, földdel, gazdasággal foglalkozik. Munkaidő igényes, állandó szervezést igényel, folyamatosan ki van téve az időjárási viszonyoknak, ezért naponta kell újra tervezni a feladatokat. Ha leszámolom azt, hogy hány órát dolgozok, meg mennyi az elérhető jövedelem, nagyon kevés órabér jön ki. Ezért is mondom, hogy csak elhivatottságból lehet csinálni. Egyébként pedig megéri, mert kárpótol mindenért, amikor bejövök ide a piacra. Egy hónap alatt annyi sikerélményt kapok a vevőktől, amit például a volt munkahelyemen tíz év alatt nem kaptam az akkori főnökömtől; hogy jól csinálom, hogy szeretnek, hogy alig várják a megérkezésemet. Igazából a vevőimmel megtaláltam azt a közvetlen hangnemet, amibe minden téma tabuk nélkül belefér. A piacnak az óriási előnye az összes többi áruházzal szemben, hogy itt meg lehet teremteni a személyes kapcsolatot. Néha egész családias hangulat alakul ki az eszmecseréknek köszönhetően. Azt látom, hogy magában ma már kevés, ha az áru jó. Szükséges hozzá az egyfajta kisugárzás, személyes kapcsolattartás is. Csak azért, mert szép a szalonnám nem fog idejönni hozzám senki, ha a modorom nem megfelelő. A kettőnek együtt kell működnie.
Puskás Tünde
